„Ha soha nem változna semmi, nem lennének pillangók.”
Tudjuk, hogy bizonyos helyzetekben a változás elkerülhetetlen. Talán még bízunk is benne, hogy jót hozhat. Mégis, mikor már érezzük a szükségességét, mikor már feszít, szorongat, vagy erőteljesen demotivál a jelenlegi helyzet, sokszor megtorpanunk. Óriási belső vita alakul ki bennünk, záporoznak az érvek és ellenérvek, miért menjünk vagy maradjunk, miért vállaljunk kockázatot, vagy ragaszkodjunk a megszokotthoz. Már önmagától a döntéshozataltól is megrettenünk. Félünk, hogy rossz döntést hozunk, hogy a döntés következményeit nem tudjuk majd kezelni, hogy a jelenleginél is nehezebb helyzetbe kerülünk. Ezért sokszor a legrosszabb döntést hozzuk, nem döntünk. Húzzuk, halasztjuk, elodázzuk, megideológizáljuk, elfordítjuk a fejünket még saját problémáinktól, megoldandó feladatainktól is.
Susan Jeffers írja az Alakítsd át a félelmet erővé című könyvében, hogy a döntéshozatallal kapcsolatos félelmünk az egyik legnagyobb akadálya, hogy előre jussunk az életben. Döntés nélkül nincs változás, azonban ez csak az első lépés. Az elhatározást cselekvés is kell kövesse, különben az csak távoli vágy, be nem teljesült álmok tárgya marad. Sok esetben megfigyelhetjük magunkon, hogy még ha tudjuk is merre kellene tovább haladnunk, mi lenne az, ami mélyebb értelemmel, nagyobb örömmel töltené meg az életünket, a változtatás kapujában megtorpanunk. Sóvárgó pillantásokat vetünk a vállunk felett az épp elhagyandó szükségtelenre, megváltoztatandóra.
Ennek oka az a mélyen gyökerező emberi tulajdonságunk, hogy ragaszkodunk a megszokotthoz, még akkor is, ha rossz és lehúz. Ragaszkodunk, mert biztonságot ad, hazai terep, van benne rutinunk. Tíz körömmel kapaszkodni rövidtávon kényelmesnek tűnik. Tudjuk mi fog történni, fel vagyunk készülve, hogy kezeljük a megjelenő szituációkat, mert látszólag kiszámíthatóak. Az, hogy valójában már unjuk, idegesít, frusztrál vagy épp depresszióssá tesz az adott helyzet, munka, párkapcsolat, még ideig-óráig figyelmen kívül hagyható. Ha elég erős a belső monológ, meggyőzhetjük magunkat újra és újra, hogy tulajdonképpen jól is van ez így, miért akarnánk többet vagy egyszerűen mást az élettől, mikor minden új kockázattal jár.
Ha azonban megértjük, hogy tanulni, fejlődni, növekedni csak új tapasztalásokkal lehet, talán ráébredünk a kezdetben kellemetlen elmozdulás szükségességére. Mert mi történik, ha döntünk, változtatunk és az eredmény eltér az általunk elvárttól? Félünk munkahelyet váltani, mert mi lesz, ha az új helyről kirúgnak? Ha ez megtörténik, az lehetőséget teremt, hogy teljes odaadással addig keressünk, amíg olyan munkahelyet nem találunk, ahogy megbecsülnek, befogadnak és ki tudjuk bontakoztatni a képességeinket. Félünk kilépni egy nehéz, mérgező kapcsolatból, mert mi lesz, ha nem találunk új társat? Megtanulhatunk egyedül is teljes emberként létezni, önálló döntéseket hozni, saját egzisztenciát építeni, felelősséget vállalni a tetteinkért, anélkül, hogy folyton másra támaszkodnánk. A nem várt, vagy félt fordulatoktól, eredményektől gazdagodhatunk, ha a fejlődési lehetőséget látjuk bennük, nem a kudarcot. Szélesebb látókörrel, nagyobb rugalmassággal tudjuk kezelni a változás következményeként jelentkező új helyzeteket.
Számtalan példa hozható a változástól való félelem kapcsán. A közös pont az lehet, hogy nézőpontváltással a félelem legalább olyan mértékben feloldható, hogy legyen erőnk rálépni és elindulni a változás útján, bármi legyen is a cél.